Újév napja

1Kor 3,9–15

Az alaphang

A levél megírásának egyik alapvető oka a korinthusi gyülekezetben fellelhető belső pártoskodás. Külső nyomorúság nem sújtja a gyülekezetet, annál inkább jellemző a széthúzás valamint az őket körülvevő lüktető világ kísértése: veszély a visszaesés. E körülmények között szólal meg az apostol. A környezetben tapasztalható libertinizmus ellen a keresztyén szabadság helyes értelmezését, a pártokra szakadás kísértésével szemben pedig az egyetlen alapot, Krisztust állítja a levélíró a gyülekezet figyelmének középpontjába. Pál nem a saját igaza mellet kardoskodik más pártok ellenében. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy kétféle csoportot ismer: a pártoskodót és a Krisztust követőt.

A textus

Óvakodnunk kell a textus értelmezésénél a szünergizmustól. Pál ugyan használja a szót a 9. versben (θεοῦ γάρ ἐσμεν συνεργοί), következő mondatában azonban rögtön kiegészül a mondanivaló: „Az Istentől nekem adott kegyelem szerint”. A döntő tehát Isten kegyelme. E nélkül nem hogy az ember lehetőségéről, de még emberi kategóriáról sem beszélhetnénk. A szántóföld képe az előző mondatokból még „átnyúlik” a 9. versbe is, itt azonban váltás történik, és egy újabb metaforával, a házépítés képével kezd dolgozni a levélíró.
      A 10. versben az ἀρχιτέκτων kifejezés már ezt a képet viszi tovább. Építész, építőmester. Hozzáértő szakember. Aki kétkezi munkát is végez az építkezés során.
      11. vers: θεμέλιον: alap, alapkő, alapzat, fundamentum. Amire építeni lehet. E nélkül nem (sokáig) áll az épület.
      12. vers: az apostol megkülönbözteti a rövidéletű alapanyagot az időtállótól.
      13. vers: δηλώσει: nyilvánvalóvá tesz, kinyilvánít. Valaminek a lényegét tárja fel. Nem csupán egy vélemény, esetleg felületes ítélet, amiről itt szó van. Ellenkezőleg: a vizsgált dolog központi magvát megragadni és kimutatni.
      15. vers: διὰ πυρός: nem a purgatórium, hanem az ítélet tüze. Az ítélet napja tűzben jelenik meg, így válik láthatóvá. Már az Ószövetség világában is használt kép (ld. Sodoma). A visszatérő Jézus is lángoló tűzben jelenik meg (2Thessz 1,8). Isten maga az „emésztő tűz” (Zsid 12,29).

A textus vázlata

1. Az alap Jézus Krisztus. Megalapozatlan eszméink, ideológiáink, életfilozófiáink homokbuckái helyett a Krisztusba vetett biztos alapra építhetünk. Biztos alapra az élet minden területén szükség van. A zenében a basszus- és a ritmushangszerek pontatlansága vagy hiánya esetén „szétesik” a zenekar, mert nincsen meg a biztos, jó alap. Világhírű festőink remekművei sötétednek-feketednek, mert a vászonra rossz alapozás került. A diáknak komoly nehézséget okoz a továbbtanulás, ha fontos alapismeretek hiányoznak: korábbi iskolájában nem szerzett jó alapokat. De vajon hol találjuk életünk alapját? Azt az alapot, azt a fundamentumot, amelyre minden mást építhetünk? Miben látom, miben vélem felfedezni létem alapkövét? Munkában? Családban? Ideológiában? Vallásban? Jézus egy alkalommal két emberről beszél. Egyikőjük hallja az ő szavát és cselekszi azokat, a másik pedig nem. Az első kősziklára épített – mondja Jézus –, a második viszont homokra. Aztán amikor „ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek”, és beleütköztek azokba a házakba, az első nem omlott össze, mert kősziklára alapozták; nem így a másik: mert „az összeomlott, és teljesen elpusztult.” (Mt 7, 24–27) Jézus szava, igéje, Jézus személye, maga Krisztus az alap. Ha erre az alapra építek, életem épületét semmi sem képes lerombolni. Ha máshová építkezem, készíthetek ugyan csodálatos palotát, az nem fogja kiállni a legkisebb próbát sem. Az új év kezdetén nem is hangozhat ennél nagyobb bátorítás és ígéret: Krisztus megtartott, kegyelmében hordozott, „áthozott” minket az új esztendőbe. Egyedül ő képes és kész megtartani minket az előttünk álló időben is.
      2. Más az alapot vető és más az építő. Más veti az alapot, és más épít rá. Mindenkinek megvan a maga feladata: van, aki ültet és van, aki öntöz. Mindkettő fontos, és kölcsönösen kiegészíti egyik a másikat. Nem becsmérelhetik, nem nélkülözhetik egymást. Együtt végzik el a rájuk bízott munka egészét. Pártoskodásról szó sem lehet. Az újkor hajnalán a manufaktúrák voltak azok az üzemek, ahol a termelés még nem futószalagon, hanem kézi erővel folyt, de a munkások nem maguk végezték el valamennyi munkafolyamatot, hanem megosztották közöttük a munkát. A munkadarabokon egyfajta feladatot végzett el mindenki. Pál apostol néhány fejezettel később éppen ebben a levelében Krisztus testéről és annak tagjairól beszél. „Nem mondhatja a szem a kéznek: »Nincs rád szükségem«, vagy a fej a lábaknak: »Nincs rátok szükségem!«” – írja.(1Kor 12, 12–27)
      3. „Vigyázzon mindenki hogyan épít rá…” „De a növekedést Isten adja”: a növénytermesztés képe Isten áldását, cselekvését emeli ki, a házépítés képe pedig az ember felelősségét (de nem a szünergizmus lehetőségét). Nem lehet egyiket kijátszani a másikkal szemben.
      Az építkezés felelőssége: az alaphoz méltó legyen az építőanyag. (A 12. versben hatféle építőanyag felsorolását találjuk, abból az első három drága, a második három pedig gyúlékony.) Itt is az alapon van azonban a hangsúly. Krisztusban minden emberi megnyilvánulást megelőzően megkaptuk a biztos alapot. Az építkezés már csak azért folytatódhat, mert az alap elkészült. Nehogy azt gondoljuk, hogy fordítva is lehetséges a sorrend. A klasszikus mese juthat eszükbe példaként: „Mekk mester” a tetővel akarja kezdeni a ház építését – az eredmény lesújtó.
      Isten cselekvése: a „Bizony, koldusok vagyunk!” helyzet felismerése. Hogy semmire sem volnánk képesek, ha Urunk, nem adna lehetőséget, erőt, áldást. Prőhle Károly írja: „Csak az isteni kegyelem viheti véghez azt a csodát, puhítja azt a megveszett akaratot, amíg végre feladja az utolsó ellenállást (…) Pál apostolnak van egy kijelentése, mely épen ellentmondásos, paradox jellegével különösképen érzékelteti ezt velünk: Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást az ő jótetszése szerint. Fil. 2,12. 13. Csodálatos összetett mondat. Első tagja a leghatalmasabb felhívás, mintha minden a mi akarati elhatározásunkon fordulna meg, a másik szerint viszont az akarást is Isten munkálja mi bennünk s a két mondatot egybefűzi az a titokzatos »mert«, mely értelem szerint szinte főmondattá teszi az okhatározó mellékmondatot, végnélküli fejtörést okozva az Írás magyarázóinak.”1
      4. Hogy ki mit épített, azt Krisztus napja fogja világossá tenni. A 13. vers már az építkezés „ellenőrzését”, „megítélését” állítja elénk. Hogy ez mikor következik be, nem tudhatjuk, az azonban biztos, hogy nem marad el. Minden emberi építkezést az utolsó nap tesz nyilvánvalóvá. Nem emberi vélemények, nem emberi ítéletek alapján történik tehát az elvégzett munka valódi minősítése. Az ítélet tüzében kerül próba alá minden. Ami megmarad, az igazán érték (a nemesfémből csak a salak ég ki, ami igazán érték, az megmarad); ugyanakkor sohasem feledhetjük, hogy éppen ez az, ami ajándék, ami kegyelem. Nem látható teljesítményeink mennyisége tehát a döntő, hanem az, hogy az isteni ítélet mit mutat időtállónak, maradandónak. („Mint aki tűzön ment át”: nem a tisztítótűzre utal, hanem közmondásszerű fordulat: „nagy nehézségek árán”.) Pál megfogalmazásában egyértelmű tehát, hogy a bűnös ember kegyelem és hit alapján való elfogadása nem jelenti azt, hogy a Krisztus tanítványának az utolsó napon ne kellene odaállnia Ura elé, s ne kellene számot adnia az ítéletben. (vö. 2Kor 5,10).
      Egyik oldalon az isteni ítélet komolyságára, a másikon a folyton ítélkező ember valódi helyének kijelölésére kerül a hangsúly. Jézus mondatai szólalhatnak meg a szószéken: „…legyetek ti is készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok!” (Mt 24,44) „A szolgák erre megkérdezték a gazdától: Akarod-e, hogy kimenjünk, és összeszedjük a konkolyt? Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is.” (Mt 13, 24–31. 36–43.)

Összefoglalás

Az év első napján sem az a feladat tehát, hogy lenyűgöző, tetszetős programokat fogalmazzunk. Urunk ma is önmagára irányítja a figyelmünket. Emberi terveket, elképzeléseket, programokat megelőzően ő már elvégezte azt, ami a legfontosabb. Életünk és megváltásunk Krisztusban van. Ő az alap, aki létünk épületét meg tudja szilárdítani, sőt képes és kész megtartani az örök életre is.

Olvasásra, átgondolásra ajánlom

Lelkipásztor 1980/692. o., Józsa Márton
Lelkipásztor 1994/417. o., F.T. előkészítőit.
Bruno Ferrero: Körök a vízen. Apró történetek a lélek számára. Don Bosco Kiadó. Budapest, 1998. 6. o. „Az asztalos keze” c. írást
Evangélikus énekeskönyv: 286., 364., 182.

Megjelent: Lelkipásztor 2002/12. 471–472. o.


1: Prőhle Károly: A hit világa. Bevezetés a keresztyén hittanba. Harangszó Kiadás. Győr, 1948. 310–311. o.

Menü

Validálás

Valid XHTML Strict | CSS