Szentháromság ünnepe utáni 5. vasárnap

1Pt 2,9–10 exegézise

A 9. vers olyan ószövetségi formulákat mutat be, melyekben az egyház Isten népeként szerepel. E képeket („választott nemzetség”, „szent nemzet”, „Isten tulajdonba vett népe”) a levél írója Exodus, Ézsaiás és Hóseás könyveiből veszi át. Norbert Brox1 szerint e tulajdonságok itt nem mint Izraelről tipológikusan az egyházra átruházott címek (vagy mint mindkettőre érvényes megállapítások) szerepelnek, sőt még csak Izrael és az egyház kapcsolatáról sem mondanak ki semmit. Szerinte a levél írója részéről e kijelentések eleve a keresztyén gyülekezetre alkalmazott jelzők. Így tehát Isten „nagy tetteinek” hirdetésére vonatkozó megbízás is csupán annak leírása, amit az egyház mindenkor első számú feladatának tekintett és tekint.
      Nehezebb a βασίλειον ἱεράτευμα helyes magyarázata, mivel e kifejezés Ex 19,6 szerint Izrael önértelmezésének egyik legalapvetőbb momentuma. J. H. Elliot úgy véli, hogy mindkét szót alanyi értelemben kell fordítanunk (tehát „királyi ház” és „papság”). A βασίλειον-nak a ἱεράτευμα-val való egyenrangú kezelése elsősorban azért fontos, mivel mindkettő (a 9. vers minden kifejezéséhez hasonlóan) a hívők népének egész közösségére vonatkozik. Hiszen amennyire nem tanácsos a βασίλειον terminusát az egyes keresztyén „királyi” minősítésének szószerinti értelmébe zárnunk, ugyanolyan tévedés volna a ἱεράτευμα-ra vonatkozóan a papi jogot, funkciót vagy státuszt abból a közösség minden tagjára levezetni.
      Ex 19,6 elnevezései sem vonatkoztak soha a zsidó tradícióban a lévita papságra. Mindig is Izraelre, mint Isten népére értették, amely az ő kiválasztott és megszentelt gyülekezete. Minden újszövetségi szöveg, mely valamiféle papsággal foglalkozik, elképzelését az Ószövetségben már adott két lehetőség valamelyikéből vezeti le: vagy Ex 19,6-ból (1Pét 2,5–9 versén túl még Jel 1,6. 5,10) vagy a lévita papságból (Róm 15,16. Zsid, Jel többhelyütt). E két tradíció azonban sohasem keveredik.
      A szövegben a szabadítás a sötétség és világosság, valamint a múlt és jelen feszültségteljes ellentétpárjaiban fejeződik ki. Az Isten irgalmában újjászülető nép metaforájának a korabeli gyülekezetek számára közérthetőnek kellet lennie. Ez a felfogás közvetlen módon értelmezte e kis létszámú csoportokban megélt szociális tapasztalatokat. Ezek a közösségek nem szerveződtek egységes gyülekezetbe, sokszor nem is ismerték egymást, és most egyszeriben etnikai és szociális sokféleségükben is együtt alkották Isten népét.

Megjelent: Lelkipásztor, 1997/5. 199–200. o.


1: Brox, Norbert: Der Erste Petrusbrief (EKK., XXI), Neukirchener Verlag, 1989. 102–110.

Menü

Validálás

Valid XHTML Strict | CSS