Szentháromság ünnepe utáni 4. vasárnap

Rm 8,18–23

Exegézis

A kijelölt textus első mondatában már rögtön felszínre tör az a feszültség, amely aztán végighúzódik az egész szakaszon: hogyan viszonyul a jelenvaló időben tapasztalt emberi szenvedés az Isten által nekünk ajándékozott, de majd csak a jövőben teljességre juttatott dicsőséghez? Pál apostol, anélkül hogy az evilági élet értékét kisebbítené, felhívja a figyelmet a két valóság közötti mérhetetlenül nagy különbségre. Számára persze ez egyben azt is jelenti, hogy tudatában van önmaga és a világ jelenlegi töredékességének. „Teremtett világról” beszél, mely a Krisztusban nem hívők tömegein túl magába foglalja a növény- és állatvilágot, de még az élettelen világot is. Mindez „sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését”. Az apostol mondatában megfogalmazott „feszült várakozás” kétféle módon is utalásként értelmezhető. Egyben vonatkozhat a Krisztusról szóló evangélium fényében megszerzett, töredékes, ám mégis helyes istenismeretre jutott egyház világ iránti felelősségére (már itt a jelenben is), ugyanakkor e ponton jut kifejezésre az a reménység is, mely Isten szabadításának kiteljesedése felé tekint. A világ jelenlegi állapota nem önként vállalt állapot. A „hiábavalóságnak” és „romlandóságnak” alávetve a céltalanság fenyegetettségében él. E gondolat a bűneset egész világra kiható következményének megfogalmazása is egyben, nem megfeledkezve arról az isteni ígéretről, mely a reménység szikráját jelenti az egész teremtés számára (20. vers; vö. 1Móz 3,13). „…maga Isten adott a világnak reménységet, azt a reménységet, hogy egykor a világ is felszabadul majd a mulandóságnak a szolgaságából, vagy helyesebben rabságából, hogy részesedjék az Isten gyermekei dicsőségének a szabadságában. Ahol szabadság van, ott megszűnik a mulandó lét céltalan erőfeszítéseinek a tehetetlensége, ott ismét megvan az embernek az ereje ahhoz, hogy célját elérje, feladatának megfeleljen, ismét Isten engedelmes, vele szent közösségben élő gyermeke legyen.”1 A világ szenvedésének, küszködésének kifejezésére Pál erőteljes képeket alkalmaz, amikor a „sóhajtozás”, „vajúdás” (συνωδίνω – együtt feküdni a szülési fájdalmakban vkivel; ld. 22. vers) kifejezéseket használja. Nem a gyülekezetet ért megpróbáltatásokról, a pogány világ felől érkező külső fenyegetettségről van itt szó tehát, hanem arról a belső szorongattatásról, mely az élet töredékes mivoltából fakadó küzdelem velejárója, illetve amely a mennyei létformába való vágyakozás és a földi létezés feszültségének következménye. E feszültséget még Krisztus tanítványai is magukban hordozzák, „még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták” (ἀπαρχή – első részlet; ld. 23.vers). Ők elnyerték már ugyan Isten szabadító irgalmát, és ezzel polgárjogot is kaptak az ő országába, mégis ebben a világban kell élniük, a mulandóság alávetettségében. Isten fiainak dicsősége ma még rejtve van…

Meditáció

      …de már elkezdődött. Bár még hiányokat, fájdalmakat, félelmeket cipelünk mindannyian, fel-felkiált, sóhajtozik, szuszog az egész világ, már itt van, már hozzánk is eljutott a híre. Nem tűzoszlopként, nem szórólapáttal a kezében, nem harsogva jött el közénk, hanem csendben, szelíden, végtelen türelemmel, ahogy annak idején Illéshez is jött, ott a Hóreb-hegyen. Néha úgy érezzük, talán nem történik semmi. Talán csak olcsó vigasz minden kimondott szó; ilyenkor még nagyobb súllyal nehezednek ránk terheink. Hiábavalónak, céltalannak tűnhetne minden lépés, minden mozdulat. De újra és újra megerősítést nyer bennünk a reménység, és megtapasztaljuk, átéljük annak valóságát, hogy már kezdetét vette a beteljesedés.
      „Az Isten országa közöttetek van” – mondja Jézus (Lk 17,21). Megérkezett, még ha teljesen más módon is, mint ahogy azt mi gondoltuk. Nem váltak valóra dédelgetett terveink, álmaink, nem teljesültek a dicsőséges győzelemmel kecsegtető remények. Mi és a világ mintha ugyanazok maradtunk volna, amik voltunk, de valahogy mégis minden – beleértve minket is –, minden megváltozott.
      Pál mondataiban mintha megfogalmazódna mindaz, ami életünkben kiegészítésre, kiteljesedésre, kivirágzásra szorul. Az egész világmindenség recsegése-ropogása visszhangzik ezekben a szavakban. Annak megtapasztalása, hogy valahogy mindig kicsi a takaró, hogy sokszor sehogy sem áll össze a kép, hogy alapvetően kificamodott élet az, amit élünk. A mulandóság, a romlandóság szülte félelem hangjai ezek. Az elkorhadó faág, az elszáradó virág felett érzett fájdalomé.
      De ugyanezek a mondatok már a remény szikráját is élesztgetik bennünk. A mozaikjáték első részlete a kezünkben van, a kép egyik apró kis szegletét is láthatjuk már. A cél, az eredmény ígérete szólít meg minket. Az elmúlás sötét árnyékvilágába a romolhatatlanság fénysugara világít bele. A várakozás feszültségét a teljes bizonyosság teszi örömtelivé. Mindent megkaptunk, ami csak szükséges ehhez az örömhöz, ehhez a bizonyossághoz. Mint amikor a megállóban állunk, fürkészve az elvékonyodó sínpár vonalát, s a látóhatár szélén egyszer csak feltűnik a villamos. Már elindult, már felénk tart.

Vázlat

Isten fiainak reménysége a világban:
      1. A hiábavalóságból a biztos cél felé (a versenykerékpár célratörő száguldása a szobabicikli mozdulatlansága után/helyett)
      2. A romlandóság szolgaságából a dicsőséges szabadság felé (a pillangó születése a bebábozódott hernyó halála után/helyett)
      3. A szomorú sóhajok felől a teljes öröm felé (a bizonyítványosztás öröme a vizsgára készülő diák félelmei után/helyett)

Megjelent: Lelkipásztor 1999/6. 238–239. o.


1: Karner, Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez. Keresztyén Igazság, Győr, 1942. 59. o.

Menü

Validálás

Valid XHTML Strict | CSS