Böjt 2. vasárnapja

ApCsel 3,22–26

Egzegézis

ἀναστήσει – felléptet, ti. a nyilvánosság előtt, illetve a történelemben; támaszt. Az apostol nem szó szerint idézi Mózes jövendölését (5Móz 18,18–19), az azonban mindkét helyen egyértelmű, hogy a cselekvés alanya az Úr. Isten az ajándékozó. A próféta nem a saját nevében érkezik és szól, hanem az Úr akaratát, igéjét, üzenetét közvetíti az emberek számára.
      ἀκούσεσθε – nem egyszerűen meghallgatásról van szó. A hirdetett ige teljes ráhagyatkozást kíván. Teljes odafordulást, melynek következménye, hogy ő vezet, ő mutatja az irányt. Az „őt hallgassátok” helyett talán helyesebb volna az „őrá hallgassatok” fordítás.
      πᾶσα ψυχὴ – minden lélek. A lélek, mint az élet hordozója (a ψυ- „szuszog”, „lélegzik” alapalakból). Itt a „minden lélek” kifejezés „minden élőlény” (ember) értelemben szerepel. Mindenki. (ApCsel 2,43; 3,23; 3Móz 23,29; 27,37; 1Pt 3,20.)
      ἐξολεθρευθήσεται – végveszélybe taszít, kiírt. ἐξολεθρευθήσεται ἐκ τοῦ λαοῦ – szó szerint: „ki fog irtatni a népből”. Ezen a ponton kapcsolódik egybe a két ószövetségi idézet (5Móz 18,18–19 és 3Móz 23,29), és ilyen módon válik sokkal fenyegetőbb hangvételűvé az eredeti mondat: a „felelősségre vonom” vagy „megkeresem azon” (Károli) helyett itt a „ki kell irtani” kifejezés szerepel.
      διαθήκης – itt egyoldalú szerződést, szövetséget jelent. A héber בְּרִית megfelelője. A végrendelettel (testamentum) közös vonása az, hogy nem kétoldalú szerződés, hanem egy személy akaratának kinyilvánítása. Eltér a „testamentum” jelentéskörétől abban, hogy hatálybalépéséhez nincs szükség a rendelkező személy halálához. Jelen esetben az atyáknak adott isteni rendelkezést jelöli.
      ευλογηθήσονται – jót mond, áld, dicsér; isteni jótéteményt közöl, ajándékoz, minden jóval megáld valakit (a szó magában rejti az ευ- adv.-t: jól, helyesen, szépen ld. εὐαγγέλιον). ὑμῖν πρῶτον – itt: „először, elsőnek, elsőként (elsősorban) nektek”.
      τὸν παῖδα – gyermek, szolga, apród; a király közvetlen közelében levő alárendeltjei. Innen könnyen vezet át a jelentés Isten szolgáira. Ilyennek minősül Izráel (Ézs 41,8k; Lk 1,54) Dávid (Zsolt 17,1; Ézs 37,35 Lk 1,69; ApCsel 4,25). A Messiás is viseli ezt a címet, tehát Krisztus is Isten Szolgája.
      Az előforduló ószövetségi idézetek ill. utalások igazodnak Péter igehirdetésének kontextusához. Nem véletlen, hogy az őt hallgató zsidók előtt a megígért igaz prófétáról beszél az apostol (5Móz 18,18–19), illetve arról, hogy ez az ígéret éppen a názáreti Jézusban lett valósággá. Izráel népe Isten kijelentése által (az Írások által) ismerője ezeknek az ígéreteknek, ám e felbecsülhetetlen ajándék különösen nagy felelősséget is jelent. A kijelentett szó és a beteljesült ígéret áldás mindazok számára, akik hittel fogadják, ellenben átok és ítélet azoknak, akik elzárkóznak előle. A befogadott örömhír a megajándékozottból hírvivőt teremt, s így szétfeszítve minden társadalmi, kulturális és földrajzi határsorompót fénykörébe vonja az egész teremtést, ahol viszont zárt ajtókba ütközik, ott vádbeszédként hangzik el.

Hídverés

„Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és járj!” – Péter ezekkel a szavakkal gyógyít meg egy születése óta sánta férfit a jeruzsálemi templom Ékes-kapujánál. A nép rögtön köréjük sereglik, és félelmének, csodálkozásának ad hangot. Ez a megdöbbenés vagy félelemteljes tisztelet kíséri végig az apostolok szolgálatát. „Álmélkodtak mindnyájan” (ApCsel 2,12) – olvassuk a pünkösdi történetben. „Félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt” (ApCsel 3,43) – írja Lukács, amikor az első gyülekezet életéről számol be. „Erre nagy félelem szállta meg az egész gyülekezetet és mindazokat, akik hallották ezeket” (ApCsel 5,11) – hangzik a híradás Anániás és Szafira esete kapcsán; majd valamivel később: „Mások közül senki sem mert hozzájuk csatlakozni. A nép azonban magasztalta őket” (ApCsel 5,13). Félelemteljes tisztelet. Isten követeinek munkáját ez kíséri. Fontos felfigyelni rá. Péter szavait is ilyen érzésekkel hallgatja most a nép. És Lukács még azt sem mulasztja el megjegyezni, hogy Péter látja ezt (ApCsel 5,12). Az apostol érzékeli, milyen hatást váltott ki az emberekből a sánta gyógyulása. Ehhez igazítja mondanivalóját. Sőt, ezért kezd el beszélni. Ez adja meg számára a kedvező pillanatot ahhoz, hogy hirdesse közöttük Isten igéjét.
      Először is elhárítja magától (maguktól) a dicséretet, és arra a valakire irányítja, akit valóban megillet: természetesen Jézusról beszél. „Isten Fia”, a „Szent és Igaz”, az „élet fejedelme”, az „Isten Krisztusa”, a „Próféta” és végül „Isten Szolgája” – rendkívül gazdag a címlista, melyet Péter felsorol, és alkalmaz Jézusra. A 22. versben Mózesre hivatkozik, aki megdönthetetlen tekintély a zsidóság szemében. Nem saját magában hordozza ezt a tekintélyt, hanem Isten rajta keresztül adott törvénye, rajta keresztül megkötött szövetsége az, ami megkérdőjelezhetetlen, s az ábrahámi szövetséggel karöltve a zsidóság identitását jelenti. A Mózes által mondottakra most különösen nagy hangsúly kerül. Péter értelmezi mindezt. Nem egyszerűen aktualizálja, hanem a jelenre vonatkoztatja. Az itt és most eseményeiről beszél. „Akik csak szóltak, mind ezekről a napokról jövendöltek” – mondja. Ő már tudja: nem elég arról beszélni, hogy a próféciák beteljesedtek. Nem elég megmaradni annál a Messiásnál, akire Izráel népe vár, nem elég lecövekelni annál a reménységnél, amely a hallgatóság szívében él. Isten sokszorosan „túlteljesítette” ígéretét. Krisztusban valami jóval többet, jobbat adott annál, mint amire az ember gondolni mert. Mindaz ami elhangzott fontos ugyan, de csupán előzménye a valódi ajándéknak, a most is jelenlévő Krisztusnak. Az apostol túllép azon, hogy egyszerűen történelemórát tartson a hallgatóságnak. „Hogy eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje, és elküldje Jézust, akit Messiásul rendelt nektek…” (3,20); „Isten elsősorban nektek támasztotta fel és küldte el Szolgáját, aki megáld titeket…” (3,26) – Péter bizonyságtételében nem másról, mint a feltámadott Krisztusról beszél. Arról a Krisztusról, aki a jelenben is cselekszik. Aki nem zárható bele a múlt eseményeibe. Aki „megáld”, „megtérít” jelen időben. Ő most szól és az Ábrahámnak adott ígéret szerint mindenkihez szól. Aki képes volt meggyógyítani ezt a születése óta sánta férfit is. Ő azonos azzal a Jézussal, akit „megtagadtatok” és „megöltetek”. Neki kellet elszenvednie bűneitek büntetését, hogy „ti megtérjetek” és „bűneitek eltöröltessenek”. Aki nem engedte, hogy a bűnösök, gonosztevők, paráznák irtassanak ki a nép közül, hanem saját maga vállalta a halált, hogy nektek életetek legyen. Jézus a megígért Próféta, aki egy személyben az Úr Szolgája is. Ő az, aki most is döntés elé állítja az apostolokat körülvevő sokaságot: hallgatnak-e az ő szavára vagy sem, mert ebben a szóban, a hirdetett igében ő valóban képes „megtéríteni mindenkit a maga gonoszságából.”

Meditáció

„A Mester egyik zavarba ejtő, de gyönyörű tanítása a következő:
      – Isten közelebb van a bűnösökhöz, mint a szentekhez.
Mindezt így magyarázta:
      – Isten az égben minden embert egy kis kötélen tart: Amikor vétkezel, elvágod a kötelet. Isten újból összecsomózza, s ezzel közelebb húz magához. Bűneid újból és újból elvágják a kötelet, Isten pedig minden újabb csomóval egyre közelebb és közelebb húz.” (Anthony de Mello: A csend szava)

      Közel lehetünk. Az Istennel való közvetlen közelséget élhetjük át Krisztusban. Hajdanvolt vágyaink, mindeddig beteljesületlen reményeink benne minden képzeletet felülmúlva, sokszorosan öltenek testet. Minden elhangzott ígéret, minden biztató szó az ő jelenlétében valósul meg igazán. Emberszeretetében oldódnak fel szorongásaink, a saját jövőjét fürkésző-kutató ember kíváncsisága csak benne találhatja meg nyugalmát. Mindaz amire vártunk, mindaz, amit kerestünk, benne lett megfoghatóvá. Jézus az Úr Szolgája, a megígért Próféta, aki Isten igéjét önmagában hozta közénk. Nem csupán vigasztal, hanem ő maga a vigasz. Nem csupán boldogít, hanem ő maga a boldogságunk. Pascal szerint egy Isten-formájú űr van bennünk, amelyet egyedül Isten tölthet be. Talán helyesebb azt mondani, hogy ez az űr valójában Krisztus-formájú. Megpróbálhatjuk betölteni más módon, más valamivel is, így azonban mindig marad még rés, ami betöltetlen. Krisztus azért érkezik, azért jön, hogy ezt a bennünk tátongó űrt, a bennünk sikító istenhiányt az istennélküliséget, ezt a nyugtalanító szüntelen várakozást betöltse. Miattunk, értünk vállalja szolgai módon azt, hogy az Istenhez fűző kötelek csomóiba belefeszüljön.
      Mert Jézus olyan szolga, aki közülünk való. Nem álruhás király, hanem valóságos ember, aki vállalta az emberi lét legnagyobb mélységeit, sőt a halált is. A mindenütt jelenlévő a tér és idő korlátai közé szorította magát. Az örökkévaló belépett az időbe és ezzel belépett a halál jegyesei közé. „Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember” – olvassuk a kátéban. „Az Ige testté lett” – halljuk a karácsonyi üzenetet. Vagy ahogyan Luther fogalmaz: „…a valóságos Isten valóságos emberré lett. Ugyanúgy született és növekedett, dolgozott és elfáradt, éhezett és szomjazott, ébren volt és aludt, örült és szomorkodott, mosolygott és sírt, mint mi emberek”. Közülünk való. Olyan szolga, aki érti, érzi és látja az emberlét legmélyebb nyomorúságait, legkilátástalanabb helyzeteit is; aki a legvégsőkig ment. Olyan mélységeket és olyan sötétségeket járt be, ahová mi sohasem követhetjük őt. Az örömhírt, hogy Isten szeretet, az örömüzenetet, hogy ő kész mindig jóval mélyebbre menni, mint ahová mi juthatunk, kész vállalni még a halált is, hogy nekünk életünk legyen, az evangéliumot, az isteni szót, az áldást a Názáreti hozza közénk. Sőt ő maga az áldás a számunkra. Arcában megláthatjuk Isten arcát. Szavaiban Isten szólít. Ő az ajándék. A bűneink-szakította kötelet Isten benne csomózza újra. Egyre közelebb és közelebb. És hála neki, számunkra már kibogozhatatlan ez a csomó, de látható módon ott tekeredik benne az ember Istenre szorultsága és Isten emberszeretete egyaránt. Isten a szakadásokban jön közel. Az elesettségbe, a gyengeségbe, a szenvedésbe, a halálba rejti erejét és hatalmát, kegyelmét és irgalmát. Szolgája szenvedő szolga, aki egyben életünket megújítani akaró, élő Úr; ő most is szól, most is jelen van. Nem mi őrizzük (mint valami emléket), hanem ő őriz minket, benne van kegyelmi időnk, ő visz át minket napról napra, óráról órára, percről percre, pillanatról pillanatra a jelenből a jövőbe. Járni tanít, gyógyulást ad, megtérít, ahogyan megtette ezt annak idején a jeruzsálemi templom Ékes-kapujában is.

Megjelent: Lelkipásztor 2001/3. 110–111. o.

Menü

Validálás

Valid XHTML Strict | CSS