Jézus asztalt terít – bibliai gyökerek

Az úrvacsora eredetének vizsgálata során leggyakrabban a különböző korszakok képi ábrázolásai, festmények és filmfeldolgozások vonják magukra a figyelmet. Az előbbiek közül bizonyára a legismertebb az itáliai reneszánsz művészet 1498-ban készült kiemelkedő alkotása, Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című műve, amely a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumának falát díszíti. Lenyűgöző kompozíció, sokat vitatott szimbólumrendszer. Leonardo remekművének elmélyült tanulmányozása közben sem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy az ábrázolt eseményhez és teológiai üzenetének gyökereihez mégiscsak úgy férkőzhetünk a legközelebb, ha fellapozzuk a Bibliát.
      Az úrvacsorával kapcsolatos legkorábbi feljegyzés Pál apostoltól maradt ránk (1Kor 11,23–26). E mondatokban a levélíró az úrvacsora szerzésének körülményeit és Jézus ott elhangzott szavait rögzíti. Világossá teszi olvasói előtt, hogy amit leír, azt az „Úrtól vette”. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy nem saját megfogalmazásában közli az utolsó vacsora döntő mozzanatának összefoglalását, hanem egy már általa is készen átvett formulát ad tovább. Érdemes odafigyelni az időpont meghatározására is: a kiszolgáltatás éjszakájáról olvasunk itt, amely Júdás árulásán túl magában foglalja a Jézusra váró, halálig menő szenvedés teljességét. Kifejezésre jut ebben a néhány versben, hogy a korai keresztyének számára kifejezetten Jézus Krisztus kereszthalála felől vált megközelíthetővé az úrvacsora páratlan eseménye. Ezt maga Jézus jelenti ki így, amikor a megtört és kiosztott kenyeret az ő halálra szánt testével azonosítja, a körbeadott pohárral pedig, kiontott vére által, a megszerzett új szövetségben részesít. Jézus parancsa szerint azóta is erre a halálra és új szövetségre emlékezteti Istent az úrvacsorával élő egyház.1
      A szinoptikus evangélisták történeti keretbe foglalva beszélik el az utolsó vacsora eseményeit (Mk 14,12–25; Mt 26,17–29; Lk 22,7–23). Kissé eltérő módon, de mindannyian közlik a helyszín kiválasztásának módját, megállapítják, hogy Jézus tizenkét tanítványával volt jelen, illetve egyet értenek abban, hogy az úrvacsora elrendelése a kovásztalan kenyerek első napján, a páskavacsora alkalmával történt. Ez az egyiptomi szolgaságból való kiszabadulás emlékvacsorája volt Izráel népe számára (2Móz 11–15). Bárányt fogyasztottak annak felidézésére, hogy a tizedik csapás idején is a leölt bárány vére szerzett szabadulást a halálból. Ez az ószövetségi előzményre tett utalás sem változtat ugyanakkor azon, hogy az úrvacsorát egyértelműen a golgotai kereszt felől értelmezik már az evangéliumok is. Egyedül Jézus, Isten Báránya hoz valódi szabadulást az elveszett emberiségnek: teste és vére által bűnbocsánatot, életet és üdvösséget ad (Jn 6,54), hogy helyreállítsa elrontott kapcsolatunkat Istennel.

Megjelent in: Az úrvacsora szentsége. Szerk.: Szabó Lajos. Luther Kiadó: Budapest, 2017. 8–9. o.


1: Ld. Prőhle Károly: Lukács evangéliuma. Fordítás és magyarázat. Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály: Budapest, 1966. 324. o.

Menü

Validálás

Valid XHTML Strict | CSS