Nézz a láthatatlanra!

„…nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2Kor 4,18)

Amikor Antoni van Leeuwenhoek a 17. század második felében megalkotta első mikroszkópjait, akkor ezek segítségével egy mindaddig „láthatatlan világot” fedezett fel. Ennek a tudományos képzettséggel nem rendelkező, de magát folyamatos önképzéssel fejlesztő holland kutatónak az egyik legkorábbi meglepő észlelése az volt, hogy a mikroszkóppal vizsgált tiszta vízben hemzsegnek a változatos alakú és mozgású állatkák. Megállapította azt is, hogy a poshadt vízben, sokkal több van belőlük, mint a friss vízben. Így fedezte fel az egysejtűeket, többek között a baktériumokat is. Ám amikor tapasztalatait először publikálta, akkor a korabeli tudományos körök jeles képviselői gondolkodás nélkül elutasították észleléseit. Kijelentették: Leeuwenhoek semmit sem láthatott a vízben, mivel nyilvánvaló, hogy Isten legkisebb teremtménye a bolha.
      Persze ezeknek a tudósoknak a mentségére szolgáljon, hogy nekik akkor még nem volt módjuk mikroszkópba nézni, és végül is Leeuwenhoek is csak arról számolt be, amit készülékébe pillantva látott; mindenesetre kritikusainak megállapítása és indoklása úgy tűnik, jól példázza a világ általánosan emberi megközelítését, hogy mi jobban szeretünk a láthatókra nézni. Ami azt is jelenti, hogy legtöbbször komolyabban vesszük, elemzéseinkben, vitáinkban, döntéseinkben többet nyom a latba az, ami látható, tapasztalható, statisztikailag kimutatható.
      Éppen ezért olyan meglepő Pál apostol kijelentése: „…mi nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra.” Még jobban érzékelhető ez a kontraszt, ha azt is számításba vesszük, hogy Pál itt nem egyszerűen csak filozófiai értelemben beszél láthatókról és láthatatlanokról. Nem arról van szó tehát, hogy a testi, külső, nem valóságos világhoz kötött láthatókkal szemben valaki felmutatja nekünk a valódit, valaki ráeszméltet minket a belső, a lelki, az egyébként minden külső hatástól elzárkózó lényegre, vagyis a láthatatlan világra. Mondjuk így: a platóni ideák világára. Hiszen Pál apostol itt valami sokkal többről beszél. Egyrészt a mi múló, romló, gyarló, lehetőségeiben erősen korlátozott, a bűn és a halál támadásainak kitett, törékeny cserépedény-voltunkról az egyik oldalon; és az Isten által már elkészített ígéretes jövőbe tekintő, a Jézus Krisztusban új teremtésként élő belső emberről a másik oldalon. És arról, hogy ez a kettő egyszerre igaz a hívő emberre, azonban ami meghatározó, az a láthatatlan.
      De mégis, hogyan nézhet az ember olyasmire, ami egyébként nem látható? Nézni valamit – számunkra egyedül a látható fénytartományon belül lehetséges. Gondoljunk csak a közlekedésben sokszor hangsúlyozott alapszabályra: „Látni és látszani!” Egyrészt látni mindazt, aki-ami előttünk, mögöttünk, mellettünk van, másrészt ügyelni arra, hogy minket is lássanak. Nappali fényben tompított fényszórók, esti szürkületben vagy éjszakai sötétségben reflektorok, prizmák és láthatósági mellények adnak lehetőséget arra, hogy megfeleljünk ennek a rendkívül fontos biztonsági követelménynek. Miért? Mert látni, nézni csak azt lehet, ami látszik is. Emberi lehetőségeink, képességeink idáig terjednek. Igen, kimondhatjuk, hogy mi jobban szeretünk a láthatókra nézni, mert tőlünk ennyi telik. A láthatatlan Isten hatalmas tetteit is csak Isten Lelkének csodája nyomán szemlélheti, aztán – ami már belőlünk fakad – milyen hamar szem elől is téveszti az ember. Nem véletlenül emlékezteti így saját magát a zsoltáros: „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” (Zsolt 103,2)
      „…nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra…”
      Pál apostol úgy ír, mintha tudná, hogy egyébként mi tárul a szemünk elé, ha a láthatókra nézünk. A munkaév és tanév kezdetén te mit látsz magad előtt, Testvérem?
      Talán azt a több tucat hittanórát, melynek megszervezéséért és heti rendszerességű megtartásáért te vagy a felelős, miközben úgy érzed, mindez túlfeszíti energiád, ésszerű időbeosztásod és örömteli szolgálatod egészséges kereteit?
      Talán az egyre sokasodó adminisztrációs terheket, melyek nyomása alatt – attól tartasz – lelkészi hivatásod hivatali fontoskodássá silányul?
      Talán a vasárnaponként üresen maradt templompadok fájdalmas képét, talán a meghirdetett gyülekezeti alkalmakat övező gyakori érdektelenséget?
      Talán magánéleti nehézségeidet, kríziseidet, konfliktusaidat, amelyek minden erőfeszítésed ellenére is rányomják bélyegüket mindennapi szolgálatodra?
      Talán egészségi problémáidat?
      Talán saját magaddal kapcsolatos kétségeidet: vajon alkalmas, képes vagyok-e a rám bízott feladatok elvégzésére, hivatásom betöltésére? Tudom-e hitelesen képviselni azt az Urat, akitől elhívásomat kaptam?
      Talán ezt is, azt is. Talán többet, talán kevesebbet látsz ezek közül.
      Ugyanakkor nekünk olyan Istenünk van, aki nagyon jól tudja, hogy mennyire bele tudunk veszni a láthatókba, és hogy számunkra milyen reménytelen vállalkozás túllátni mindezeken. Éppen azért küldte el egyszülött Fiát, Jézus Krisztust ebbe a világba. Benne a láthatatlan Isten szemmel látható, füllel hallható, hús-vér emberré lett. Az első korinthusi levélben így fogalmaz Pál ennek jelentőségéről: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” (1Kor 2,9) Hasonló módon beszél maga Jézus is egy alkalommal tanítványainak: „Bizony mondom nektek, hogy sok próféta és igaz ember kívánta látni, amiket ti láttok, de nem látták, és hallani, amiket ti hallotok, de nem hallották.” (Mt 13,17) Igen, Isten páratlan, semmi mással össze nem hasonlítható, semmivel nem pótolható, minden képzeletet felülmúló kegyelmes cselekvése az, hogy Jézusban az ember számára is szemmel látható, füllel hallható, kézzel tapintható, érzékelhető formában mutatta meg mentő szeretetét.
      Tette ezt azért, hogy
      reménytelenségből reményt,
      csüggedésből új elszánást,
      bénultságból élettel teli mozdulatokat,
      kilátástalanságból új horizontot,
      hitetlenségből hitet,
      halálból életet teremtsen.
      És akik szem és fültanúi voltak Jézus életének, tetteinek és szavainak, szenvedésének, halálának és feltámadásának, azok saját életükben is, sőt félelmeik, küzdelmeik, még szenvedéseik mögött-alatt-fölött is Isten kegyelmének magasságait és mélységeit fedezték fel. Így vall erről később János apostol első levelének bevezetőjében: „…amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről.” (1Jn 1,1)
      Persze mondhatnánk most, hogy az első tanítványok előnye számunkra behozhatatlan. Hiszen Jézus halála, feltámadása és mennybemenetele után valami ismét megváltozott. Újra hangsúlyosabbá lett a láthatatlan. És miközben tudjuk, hogy a „hit hallásból van” (Róm 10,17), és „Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál” (Zsid 4,12), ezzel együtt azzal is számolnunk kell, hogy a látás kegyelmi lehetősége egy ideig, a dicsőségben visszatérő Krisztus nagy napjáig ismét szünetel.
      Van azonban Jézusnak egy rendkívül fontos mondata, ami kifejezetten azoknak szól, akik ebben az átmeneti időszakban szegődnek az ő nyomába. Egy jézusi üzenet, amely nekünk és rólunk beszél. Akkor hangzik el, amikor a kételkedő, hitetlenkedő Tamásnak is megjelenik a Feltámadott, és miután sebei láttán ez a tanítvány is hitre jut, Jézus azt mondja neki: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” (Jn 20,29) Bátorító, biztató, reményt adó szavak. A látás nélkül is hívők boldogságáról hallunk itt.
      Arról a boldogságról, amely minden ellenkező tapasztalattal szemben is otthonra találhat az ember szívében.
      Arról a boldogságról, amely nem a szemmel érzékelhető fizikai látásból, de a hittel és megújult értelemmel megragadott bizonyosságból fakad.
      Arról a boldogságról, amely nem az én munkám, erőfeszítésem jól megérdemelt gyümölcse, hanem egyedül Isten ajándéka a számomra is.
      Arról a boldogságról, amely nem szorul kiegészítésre, mint a magam készítette örömök, mert ezekbe kivétel nélkül mindig belevegyül a tökéletlenség és mulandóság keserűsége.
      Arról a boldogságról, melynek vize az örök élet forrásából ered.
      „…mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” – írja Pál.
      Amiről pedig itt most az apostol nem beszél, de nekünk mégsem szabad nem észrevennünk, elfelednünk vagy elhanyagolnunk, hogy Urunk figyelmes szeretettel mégiscsak hagyott ránk valami láthatót is a láthatatlanból; méghozzá kegyelmének jeleiben, eszközeiben: a keresztség vizében, az úrvacsora kenyerében és borában.
      Igen, vele, az ő szavába, ígéretébe, ajándékaiba kapaszkodva van módunk és lehetőségünk arra, hogy ne a láthatókra, hanem a láthatatlanokra nézzünk.
      És hogy ezt képviseljük a ránk bízottak között is. Hogy benne és általa a mi életünkben is formát és alakot öltsön a láthatatlan:
      emberekkel való találkozásainkban,
      gyülekezeti szolgálatunkban,
      teológiai munkánkban,
      családi életünkben.
      Kedves Testvérek! Részben hasonló és mégis más-más feladatok előtt állunk, szembesülünk különböző elvárásokkal, számolunk a menet közben adódó nehézségekkel, de reméljük a szolgálatban rejlő öröm megtapasztalását is. És mindezt ma sem tehetjük másképp, mint hogy arra az apostoli szóra, jézusi ígéretre építünk, amely a láthatókról a láthatatlanok felé irányítja a tekintetünket. Hisszük, hogy aki most megszólít és bátorít mindnyájunkat, ígérete szerint az úton is mindvégig velünk marad. Sőt,
      ő viszi véghez mindazt, amit elkezdett bennünk és általunk,
      ő egészíti ki azt, ami minden erőfeszítésünk ellenére is töredékes marad,
      ő ad erőt, lendületet, friss gondolatokat ott, ahol mi elfáradunk, megtorpanunk, kifogyunk az ötletekből,
      és ő segít a láthatatlanra nézni akkor, amikor mi csak a láthatót vesszük észre.
      Ő az, aki ma is úgy hív asztalához minket, hogy ott a vele való találkozás minden áldását kínálja. Bűnbocsánatot, életet és üdvösséget. És biztosít arról, hogy az előttünk álló hónapokban, években, életünk minden napján is nála lehet letenni bűnöket, mulasztásokat, terheket, legyenek azok személyes jellegűek, vagy a szolgálatunkkal kapcsolatosak.
      „Nézz a láthatatlanra!”
      Biztosan mindnyájan láttunk már úgynevezett sztereoszkopikus képeket. Két nagyon hasonló kétdimenziós fotó egymás mellett, de hogyha alaposan megfigyeljük őket, észrevehetjük, hogy nem teljesen azonosak, mivel némileg más nézőpontból készültek. Éppen ezért, ha megfelelő módon nézzük őket, ami azt jelenti, hogy alkalmazzuk a szemtengely-keresztezés technikáját, vagyis egy bizonyos fix pontra fókuszálunk a képek előtt, akkor a két fotó egyszer csak egyesül, és a kép térhatásúvá, háromdimenzióssá válik. Kibontakozik előttünk egy egészen új világ.
      „Nézz a láthatatlanra!” Ami éppen azt jelenti, hogy Krisztus áll a középpontban. Őrá fókuszálunk. S ha ez így van, akkor már nem kell félve gondolnunk arra sem, hogy az apostol által említett földi cserépedény könnyen megreped, idővel kicsorbul, tönkremegy, mivel tudhatjuk, hogy – Istennek hála – belül kincs található és nem a tátongó üresség. Így hát ha egyszer ez a burok összetörik is, az mégsem összeomlást jelent, mint amikor légüres tér szippant be mindent, hanem éppen ellenkezőleg: inkább szétáradást, kiteljesedést, mint amikor a boros tömlőt annak kiforrt tartalma feszíti szét.
      Ennek bizonyossága adjon lehetőséget ma is és holnap is az elmélyültebb igetanulmányozásra, a bátrabb bizonyságtételre, a hűségesebb imádkozásra és a megtapasztalt jézusi szeretet továbbadására.
      Mint akik a láthatók mögött is a láthatatlant nézik, mint akiknek biztos ígéretük van a látás nélkül hívők boldogságára.

Elhangzott 2018. augusztus 29-én, a zalaegerszegi evangélikus templomban, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület munkaévkezdő lelkészkonferenciájának záró istentiszteletén.

Menü

Validálás

Valid XHTML Strict | CSS